| Papp Attila Zsolt INDIÁN NYÁR, HOLDKÖZEL Hány hely maradt üres asztalodnál, nem tudod és nem is számolod már. A kertben, amely sosem volt tiéd s a története sem, mely elkísért a földeken és házsorokon át. A világ mégis véges hely. Nahát! Mondjuk újra elölről a leckét. A fránya nyelv oly nehezen forog és úgy szól most, mint aki érzi vesztét: itt megtorpanni illendő dolog. Mint jól tudjuk, a Föld mindig lapos volt – így belátható, ki jöhet utánad. A szélén ülsz, fejed fölött a Hold, és nagy vidáman lógatod a lábad, majd arra gondolsz, aludnod kellene. A lábad közben, ott alant, a láb valami langyos lébe lóg bele. Ez itt a kerted, ez a véges puszta: semmid sem hiányzik, mégis kell még – egy másik történetből kelve útra – békédhez egy ismeretlen vendég. Furcsa idő járja, indián nyár, betemet minden látható nyomot. Távoli vidéken így talál rád egy emberforma lény, az asszonyod. Holdközelben álltok. A Föld, mint tudjuk jól, lapos. Ha akarod, visszanézhetsz; de nem ajánlatos.
|